Novellák...

Novellák …

Operában

---

Kialudtak a fények, az operában néma csend lett, amikor bevonult a zenekar, majd hangos, taps zendült fel. Az egyik páholyból figyeltem az eseményeket, őszinte elragadtatással. Sohasem jártam még itt, talán az egyetlen ilyen alkalmat kaparintottam meg magamnak. Felhangzott a nyitány. Annyira szép volt. Nem azon az idegesítően magas hangon szólt, hanem mélyen ragadtak a hangok, de nem bántam. Nagyon tetszett. Igazság szerint, fogalmam sem volt, hogy mit fogok látni, de ez nem is érdekelt. Nem az előadás miatt jöttem el, hanem Dominique miatt. Aki még mindig nem jött el, akire már legalább háromnegyed órája vártam. Nem tudom, hogy megéri-e egyáltalán várni, vagy van-e értelme itt maradni. Mindegy... Megvárom a nyitány végét, és utána elmegyek. Van jobb dolgom is, mint órákon keresztül itt ülni, arról nem is beszélve, hogy annyit már nekem sem ér meg. Hallgattam a hegedűk vad játékát, a fuvolák éles süvítését, a bőgők mély morajlását. Csodálatos volt. Lehet, hogy ha nem is jön el, akkor is itt maradok, és megnézem a darabot. Végül is igencsak kicsi arra az esély, hogy én még egyszer eljutok ide, arról nem is beszélve, hogy kíváncsi vagyok. Nem is kicsit. Felálltam, megigazítottam a ruhámat, majd visszaültem a kényelmes fotelba. Tökéletes, méregzöld ruha volt, egy vagyon volt, de megérte. Gyönyörű voltam. 

A nyitány véget ért, és ismét felhangzott a taps. Én is elragadtatva tapsoltam. Aztán lefagytam, és a hideg futott át a hátamon. Éreztem, ahogyan valaki félresöpri a hajamat, majd megcsókolja a nyakamat. Kirázott a hideg. 

- Sajnálom... - suttogta egy ismerős hang a fülembe. Nem is tudom miért lepődtem meg. Talán csak azért, mert annyira csendben került mögém. Végigsimított csupasz karomon, a vállamtól a csuklómig. Megborzongtam az érintésétől. El is felejtettem, hogy késett, nem érdekelt más, csak az, hogy itt van. Valójában rég el kellett volna felejtenem, hiszen már volt neki családja. Felesége és gyerekei. Majdnem tíz évvel volt idősebb nálam, de mégis... Én pedig gyakorlatilag még gyerek voltam, és játszottam a felnőttet azzal, hogy szeretőnek álltam. Undorodnom kellene magamtól, mert tönkreteszek egy családot. Ráadásul mindig is elítéltem ezt a viselkedés, most mégis én voltam az, aki megteszi ezt, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, valójában csak kihasznál engem. Idióta voltam, és erről csak a szerelem tehetett. Ő pedig még csak nem is szeretett, csak velem volt, mert neki nem is kellettem másra, csupán a szexre.

- Dominique... - felálltam és mellé léptem, ő pedig egyből behúzta a függönyt a páholyban, majd egy lépéssel mellettem termett ismét, és a falhoz szorított. Hagytam, ahogy mindig is. Nem érdekelt most sem, hogy csak kihasznál, hogy egyszer majd el fog dobni, mintha csak egy rongy lennék. A jelenben éltem, és jelen pillanatban boldog volt, amiért megcsókolt. Ajkai keményen préselődtek az enyémeknek. Már ismertem annyira, hogy tudjam, ideges. Kíváncsi lettem volna miért, de már megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm. Hagytam, hogy minden megtörténjen, ahogyan eddig is. Már ahhoz is hozzászoktam, hogy csendben kellett maradnom, nehogy meghalljon minket valaki. Örvénylő, zöld szemeivel fogva tartotta a tekintetemet, csupán pár pillanat erejéig, de órákkal ért fel. Odaadtam magamat, és hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar... Én pedig nem törődtem a következményekkel.

Kecskés Szulamit 11.A